Film VS Könyv

Lehet választani?

John Williams: Stoner

2016 január 11, hétfő

Mottó: Minden élet.

Ez a könyv pofonszerű hirtelenséggel került a látóterembe pár héttel ezelőtt egy könyves csoportban. Azonnal kutatni kezdtem utána, főleg, hogy egyre több és több helyen tűnt fel. Végül e-könyvben jutottam hozzá. Nem ezt terveztem olvasni, de elutaztam a hétvégére, és papíralapú könyv helyett az e-book olvasómat vittem magammal (hiszen tudjátok, hogy van ez... egy könyv nem könyv, de mégis programod lesz, de mégsem tudhatod, mennyi...), és ebbe kezdtem bele. Azt éreztem, hogy túl nagyok az elvárásaim már most, és nagyon féltem a csalódástól.

Nem csalódtam. Nem is múlta felül a várakozásaimat, de a nagy dicséretek közepette ez talán nem is csoda, és ami fontos, hogy nem is éreztem becsapva magam. Alább ki is fejtem, miért - jegyzeteltem közben, nehogy kimaradjon valami!

A Stoner azért keltette fel az érdeklődésemet, mert témájának pont azt jelölte meg, ami hosszú évek óta engem is foglalkoztat (kis önreklám: még írtam is a témában egy novellát), mégpedig az átlagélet értelme. Ez most nagyon közhelyesen hangzik, de mindjárt kifejtem. Egészen egyszerűen ennek a könyvnek a fülszövege adja az első értelmezését, tisztázza, hogy tudatában van annak, hogy a főszereplő élete mennyire átlagos. Majd elkezdi mesélni ezt az életet. És igaza is van. Egy férfi, William Stoner életrajzát olvashatjuk, akivel soha senki nem találkozott, mert nem létezett, mégis biztos, hogy létezett.

Ebből az előzetes értelmezésből pedig nem lepődünk meg, amikor a történet előre kiszámítható. Hiszen a fülszöveg gyakorlatilag el is mondja a főbb csomópontokat (ha nem is direkt, de indirekt módon), így tulajdonképpen, ha előtte még soha nem olvastunk semmit, nem láttunk még filmeket, akkor is tudhatnánk, a főszereplőnek az élete adott pillanatban hová is tart. De nagy eséllyel már van némi élettapasztalatunk, ebből kifolyólag pedig tulajdonképpen bármilyen más esetben a fejünket fognánk a közhelyességtől. Itt azonban, ha a fülszöveg nem is elég, a szöveg, sőt néha a főszereplő maga is tematizálja élete átlagosságát:

"Egy figura villant fel előtte, amilyen dohányzószobai anekdotákon, olcsó regények lapjain szokott átsuhanni - egy szánalmas, középkorú fickó, akit nem ért meg a felesége, aki újra akarja élni az ifjúságát, viszonyt kezd egy nála jóval fiatalabb lánnyal, sután, bizarr módon kapkod az ifjúsága után, amely már sohasem lehet az övé (...)."

Vagy egy másik alkalommal: "Ami történt, klasszikusan egyszerű volt; előre kellett volna látnia."

A szöveg tehát teljesen tudatában van önmaga kiszámíthatóságával, de nem is ez adja a történet lényegét, vagy éppenséggel talán igen. Ami ugyanis engem is (és biztos vagyok benne, hogy még sokakat) foglalkoztat sokszor: mennyi emberélet van, ami nyomtalanul tűnik el a történelemben.

De én ettől függetlenül azt mondom, hogy ez a regény ennél jóval több. Mert az előbb felvázolt alap még nem tenné jó olvasmánnyá. Amitől jó még... Az idő dinamikája. A regény elején sokáig töprengtem, hogy hogy lehet, hogy annyi van még hátra, de máris eltelt 20 év. Hogyan fog ez belassítani. Mert a hirtelen fékezést nem viselem túl jól. Szerencsére nagyon tudatosan épült fel az időkeret, fokozatosan lassult-gyorsult néhol, pontosan érzékeltetve, mennyi idő telt el, néha áthidalva hosszabb időszakokat rövidebb szakaszon, amikor is ismét emlékezteti az olvasót: bármennyire is próbálja, nem tud mindent megírni Stoner életéről. Bár utóbbit most utólagos belemagyarázásnak érzem... Szóval felejtsétek el.

Egy-két konkrét dologra szeretném még felhívni a figyelmet. Az első, ami tényleg egészen konkrét, az egy közvetett párhuzam az Anna Kareninával. A szeretőjével való viszonyon gondolkozva felmerül a szökés lehetősége, a botrány vállalásáé, csak együtt legyenek, de teljesen tudatában vannak, hogy az mindent megváltoztatna, és nagyon szépen (közhelymentesen!) vezeti le pár mondatban a szöveg, hogyan is szűnne meg az, amitől a viszonyuk az, ami.

A másik, ami nagyon tetszett, az az állandó, többszintes háborúzás. A regény - bár hangsúlyozza a fülszöveg és az ajánlás, hogy fikció - sosem felejtkezik el róla, hogy hol tart a történelem, és reálisan, józanul mutatja be a közember élményeit, tapasztalatait adott események kapcsán. Ez lássuk be, elég merész, nehéz vállalás, ha a 20. század első felébe (az Egyesült Államokba) helyezzük a történetet: két világháború, szesztilalom, világválság... De mindeközben nem feledkezik meg az élet saját háborúiról: a főszereplő viszonylatában ez az egyetemen és a házasságán belüli háborúkat jelenti. Ezt nem csak én fantáziálom, a szöveg többször is háborús metaforákat használ ezekre a helyzetekre, majd a végefelé egészen egyszerűen össze is kapcsolja a kettőt: tisztázni próbálja magában a külső és belső háború érzésének egyensúlyát.

Harmadszor pedig egy személyesebb megjegyzés: számomra Grace (Stoner lánya) története volt a leginkább megindító. Vele tudtam leginkább azonosulni, az ő életét féltettem legjobban. Ha jobban belegondolok, talán éppen ez volt a leghiteltelenebb szál, mármint már maga Grace születése is... valahogy ő emlékeztett leginkább arra, hogy egy regényt olvasok, mégis lehet ezért fogtam fel a történet árnyalásának, a... Itt inkább befejezem, mert nagyon giccses hasonlatok jutnak csak eszembe.

William Stoner élete tehát mindenképp megéri, hogy elolvassuk. Nagyon fontos ezen kívül, hogy mások életét is próbáljuk így olvasni kicsit. Külön beleszerettem az egyetem-bölcsész-irodalmár szálba, amibe direkt nem szeretnék belemenni, mert ott már végképp elveszíteném a kontrollt magam és e fölött az értékelés fölött.

Egy szó, mint száz, őszintén ajánlom ennek a regénynek az elolvasását: türelemmel, figyelmesen, okosan. Vannak szépséghibái, vannak benne tökéletlenségek, de egy olvasni szerető embernek szerintem mindenképp érdemes a kezébe vennie.

Mottó: Minden élet.

18+ "Elméletileg úgy élsz, ahogy akarsz - mondta. - Elméletileg azzal dugsz, akivel akarsz, azt csinálsz, amit akarsz, nem számít, amíg nincs hatással a munkádra. De a fenébe is, mégsem úgy élsz, ahogy akarsz. Mert... a francba is. Tudod, hogy értem."

J.J. Abrams - Doug Dorst - S. - Kicsomagolás

2015 december 21, hétfő

Hyeonseo Lee - A lány hét névvel

2015 december 21, hétfő

Mottó: Nyisd ki a szemed!

Évek óta érdekelnek az elnyomó hatalmi mechanizmusok. Leendő irodalmárként jelenlegi kutatómunkámban az ezzel foglalkozó regényekkel foglalkozom: egyelőre csak az alapokkal, mondhatni kötelezőkkel: Orwell, Huxley. De különösen érdekesnek tartom, hogy mennyire felkapottak lettek a disztópiák. Igen-igen mindig voltak, mindig lesznek, de most valami más: ezek a könyvek az ifjúságnak szólnak, és ... nagyon sokan vannak!

Miért beszélek most erről? Mert a legfontosabb, hogy ezek a regények bármennyire is valós hátterük, alapjuk van: fikciók. Márpedig akár tetszik, akár nem, az olvasó hozzállását befolyásolja ez a tényező.

Pár hónappal ezelőtt egy érdekes interjút olvastam, amit most nem találok..., egy lány beszélt Észak-Koreáról, az országról, amiről csak döbbenettel beszélünk, hallgatunk, olvasunk, amiről nem akarjuk elhinni, hogy létezik, és hajlamosak vagyunk úgy hozzáállni, mint a disztópikus regényekhez: messze van, bizonyára fikció. A lány interjúja megfogott, pedig számtalan ilyet olvastam már előtte, és a cikk alján várt a reklám - amire most valamiért csak ocsmány nyugati propagandaként tudok gondolni -, mégpedig az, hogy ez a lány megírta a történetét, hamarosan kapható magyarul is. Egy-két héttel később megrendeltem. Most fejeztem be.

És hiába az egész. Hiába tudom, hogy ez igaz, tisztában vagyok azzal is, hogy rengeteg ilyen történet jön ki, és igen, pénzszerzés is áll a háttérben - ha nem is a szerző részéről -, de a tény tény marad: ha ez igaz, akkor azért, ha fikció, akkor azért imádtam: egyszerűen kiválóan van megírva.

Letehetetlen, megrendítő, visszafojtott lélegzet, hangos hümmögés, értetlenkedés, nevetés. Ezeket mind-mind ez a könyv váltotta ki. Nem azért, mert annyira sok újat mondott volna, hanem azért, mert - igen, magamat ismétlem - remekül van megírva. Mert a szavak ömlenek, s bár megvan benne a kronológiai sorrendiség, tele van tűzve asszociatív kapcsolásokkal, előre- és visszautalásokkal, amitől spirálisan épül fel előttünk egy ember élete. Hogy ő fiktív vagy valós hős, az szorosan ugyan, de csak másodlagos az előbbiek mögött.

Ez a hős valahogy a lehető legtermészetesebbnek vette a történéseket, még a váratlan dolgokat is, mert azokra is számított. És még miért hős? Mert nem tartja magát annak. És itt most megint tegyük félre a fikció kérdését: a főszereplő akkor is hitelesen emberi, ha kitalált. Mert bár rengeteg csodás szerencse övezi, végtelenül esendő. Nem tagadja önnön önzőségét, olykor tehetetlenségét. A tapasztalatai, az életkorának változása is szépen rajzolódik ki előttünk.

Ez a kötet tehát nem csak azért fantasztikus, mert megmutat nekünk egy olyan világot, ami a mi valós világunk, mégis sokszor hajlamosak vagyunk legyinteni, ha szóba kerül, mert úgyis tehetetlenek vagyunk... Azért is el kell olvasni, mert bár tele van az embertelenségen is túl húzódó embertelenséggel, mégis a mélyén ott rejtőzik az emberségesség. Csak ki kell halászni, fel kell fejteni.

Mottó: Nyisd ki a szemed!


George Orwell - 1984

2015 október 20, kedd

Mottó: Nem tudod, ki vagy.

Elemi részem, hogy ismerem ezt a könyvet. Nem emlékszem olyan időkre, amikor ne tudtam volna, miről szól, mi az alapja, hogy hívják a főszereplőt... mi a vége. Éppen ezért volt felemelő (ez a szó valahogyan nagyon perverznek hat, ha azt vesszük, milyen regénnyel kapcsolatban használom) annyi borzasztó, magát disztópiának vagy antiutópiának nevező (kortárs) regény után kezembe venni valamit, ami igazi.

Itt megállnék egy pillanatra, hogy értelmezzem a borzasztó és az igazi szavaimat. Előbbi alatt a kidolgozatlanságot, motiválatlanságot, közhelyességet, kiszámíthatóságot, ötlettelenséget értem. Utóbbi pedig egy átgondolt, komoly munka eredménye, tele eredetiséggel - még ha mára közhellyé is váltak bizonyos részei.

Annak ellenére, hogy tisztában voltam a könyv lényegével, okozott bőven meglepetéseket, és úgyis működött a szöveg, hogy néhol a korábban nem tudott dolgokat is ki tudtam számítani előre. Ettől függetlenül szenvedtem olvasás közben, és azt hiszem, ez is volt a cél. Szünetet kellett időnként hagynom, hogy bírjam.

A gondolataimat most túlzottan nem kötötte le, mivel annyi ilyesmiről hallani a valóságos világból, és annyiszor beszélgettem már a kötet elveiről, elképzeléseiről, gondolatvilágáról az elmúlt években, hogy különösebben új gondolatokat nem hozott elő a tény, hogy végig is olvastam.

Iszonyatosan sokrétű ez a regény, rengeteg motívumot, elvet mozgat meg, közben alig hiszem el, hogy mindössze 320 oldal. Kérdések: Létezik-e egy ember, aki Nagy Testvér? Hogyan működik a duplagondol? Mi lenne a 101-es szobában, ha engem vinnének oda? Mennyi idő után törnének meg engem?

Hajlamosak vagyunk magunkat erősebbnek, törhetetlenebbnek gondolni, elképzelhetetlenek tartjuk. Kíváncsiak vagyunk, meddig bírnánk, de aztán rájövünk, hogy tulajdonképpen addig jó, amíg nem elégítik ki a kíváncsiságunkat. Addig jó, amíg azt hisszük, a gondolatainkat senki nem ellenőrzi. Addig jó, amíg elhisszük, mi 2015-ben élünk, nem 1984-ben.

Mottó: Nem tudod, ki vagy.


Potozky László - Éles

2015 október 5, hétfő

MOTTÓ: Bumm, a fejbe!

Azóta el akartam olvasni Potozky László Éles című regényét, amióta (először - volt több is) elolvastam a szerzővel készült interjút a nyár folyamán. Égen-földön próbáltam hozzájutni, de valamiért pechem volt, nem tudtam beszerezni. Egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy e-bookban megvegyem, amikor egy ismerősöm a legjobb szuperhőst is meghazudtoló módon megmentett: kiderült, neki megvan, és kölcsön adta. :)

A regény az Y-generációról szól. Mármint ezt állítja magáról, de baromira nem így van. Az Y-generáció egy olyan tagjáról szól, illetve kettőről, aki bárki más is lehetne ebből a generációból, mivel az életérzése annyira hozzánk tartozik, hogy képtelenség ennek hátat fordítani. Igen, T/1-ben beszélek erről a bizonyos Y-generációról, amit "hivatalosan" az 1985-95 közt születettek jelentenek. Nos, én '95-ösként pofátlanul beleszámítom magam. Nem azért, mert különösebb ellenérzéseim volnának a Z-generációnak nevezett ifjúsággal szemben, hanem azért, mert életérzésben, gondolkodásban jobban tudom oda kapcsolni magamat.

Visszatérve a regényre tehát fontos leszögezni, hogy ezeket az eseményeket én egyáltalán nem gondolom, hogy szó szerint kellene értelmezni. Egy pillanatig sem éltem meg úgy a könyv világát, mint egy regénybeli valóságot, inkább egy társadalomrajznak, illetve generációrajznak éreztem, ami olyan hangulatokat villant fel, hogy a könyv olvasása során szinte végig másnaposnak éreztem magamat - pedig nem voltam az nyár óta -, sokszor pedig egyszerűen az érzések voltak olyanok, amiket kiváltott, ami nem sokban tért el az "alapbeállításaimtól". Engedjétek meg, hogy ezt egy hasonlattal magyarázzam: olyan ez, mintha az érzés, amiket kivált egy szín lenne, mondjuk a piros. A szerző olyan regényt írt, ami egy vak számára is teljesen egyértelművé teszi, milyen a piros szín. Én pedig, mint a hasonlat alapján egyszerre vak és látó, azaz egyszerre a generáció tagja és közben külső szemlélője is megerősíthetem, hogy remekül működik a szöveg.

Egyszerűen pofán vág. Ezt mondogattam tegnap, illetve ma éjjel, amikor befejeztem az amúgy gyakorlatilag együltő helyemben olvasott regényt. Azt éreztem utána, hogy alaposan megvertek, helyben hagytak. Ja, meg persze a már említett másnaposságot. Nem akarom, hogy bárki azt higgye, ez a generáció egy nyavalygó, kényes, érzékeny társaság, akiknek semmi sem jó, még ha a segge alá rakják is a lakást, egyetemet, akkor is talál valamit, amin kesereghet. Szó sincs róla. Ezeket nem találják/találjuk, hanem a világból érzünk egy olyan nyomást, ami állandó tehetetlenségérzetet szül: valamit tenni kéne, de nincs meg rá az erőnk. Ráadásul a válság sokunk családját döntötte olyan sorba, hogy jó, ha a mai napig lassacskán sikerült talpra állnia, s miközben szüleink igyekeznek mindent megadni, folyamatos a belső kényszer, hogy minél előbb önállóvá váljunk, ami szembe kerül azzal a vággyal, hogy mindezt olyan szakmában tehessük, amit szeretünk.

Ismétlem, egy percig nem gondolom, hogy az "ipszilonoknak" rosszabb, mint más generációknak. Egyszerűen más. A világ változik, újabb és újabb problémák jelennek meg, ami újabb és újabb megoldásokat kíván adott generációktól. A fentiek, és még sok más az övék, a miénk. Fontos például még a Potozky által az interjúban is hangsúlyozott állandó bizonytalanság, ami olyan ellentétes kérdésekben fejezhető ki, mint pl.: menni vagy maradni? most vagy később? naivitás vagy elővigyázatosság?

Mindenesetre egyértelműen jobban tudtam azonosulni a női karakterrel. Nem csak azért, mert én is lány vagyok, hanem azért, mert sokkal több köze volt az általam megélt valósághoz, amit ez a generáció képvisel. Az állandó önképzavar, szeretethiány, önszeretethiány, szeretni akarás!, tudásvágy, stb.

Rég sírtam ennyire könyvön és még sose sírtam azért könyvön, mert annyira igaz volt. Eddig általában meghatott, vagy azért, mert annyira szép vagy azért, mert annyira szomorú. De megismertem most már ezt is. Kevesen bírják, vagy véleményem szerint senki sem bírja, ha a nyers valóságot és igazságot a képébe mondják. Szeretünk alapvetően a saját kis elképzelt valóságunkban élni, hitegetni magunkat, ameddig csak lehet, még ha amúgy teljesen tisztában is vagyunk az igazsággal - aztán a képembe vágta Potozky ezt a könyvet, én meg az egyik részén zokogtam. Szóval azt a részt még hatszor újra olvastam. Köszönöm, László!

U.i.: A mottót az olvasóktól kérem több szinten értelmezni - értsd az ütés regénybeli megjelenésére is! Érdekes, nem?

MOTTÓ: Bumm, a fejbe!


Rainbow Rowell - Eleanor és Park

2015 augusztus 7, péntek

Mottó: Baj, ha nyálas?

Egyre bizalmatlanabbul nyúlok egyes népszerű kötetekhez, mert rettentően félek a csalódástól. Ezt a könyvet láttam az utóbbi hónapokban a legtöbbször, ezért nem tudtam, mire számítsak, főleg azért, mert a romantikus történetek, mármint azok, amelyek elsősorban erről szólnak nem a kedvenceim.

Miért népszerű ez a kötet? Azért, mert két olyan főszereplőnk van, aki kilóg a sorból, és még így is megtalálják a szerelmet. Mert benne van a fiatalok számára annyira fontos otthonról menekülési kényszer története a gonosz mostohaapa képében.

Szerintem mi a jó ebben a kötetben? Bele van kódolva csak egy-két elejtett szóval egy kis nemi identitás kérdés, ami sokkal izgalmasabb az előző két pontnál, amelyekkel más kötetekben is találkoztunk már. Ahogyan Parkot az apja lánynak nevezi, mert naponta kihúzza a szemét. Ahogyan egy-két utalás történik arra, hogy Eleanor fiú ruhákban jár, inkább fiúnak néz ki. Park számára viszont mégis így az igazi Eleanor, ő nem figyeli a ruháit, csak azt, hogy számára mennyire vonzó. Egy szóval sem említi, hogy azért, mert annyira nőies lenne, nem emeli ki a melleit vagy a fenekét, mint máskor jellemző, ahogyan Eleanor sem figyel fel Park szőrös mellkasára vagy kidolgozott bicepszére. Ez az a plusz, ami egy fiatalnak is plusz lehet a "ki vagyok én?" és a "miért vonzódom hozzá?" kérdések megválaszolásához.

Viszont a történet dinamikáját nem tartom jónak. Valahogy az ívek nem igazán olyanok, mint kéne. Értem ezt úgy, hogy néha nagyon leülepszik, máskor túlzottal felível, és nem egészen úgy, ahogyan kéne. Ez abszolút csak egy érzés, egy benyomás számomra, mégis elég hamar elkezdődött, ahogy olvastam, a kötet végéig pedig meg is maradt.

A szöveg töredezése sem mindig az igazi. A fejezetekben két szemszögből látjuk az eseményeket, amelyek egy fejezeten belül többször váltakoznak, különböző hosszúságúak, és bár például egy felhevült jelenetben remek, hogy alig pár-pár soronként váltakoznak, de nem mindig éreztem kiegyensúlyozottnak, indokoltnak az adott hosszúságot (ami lehet több oldalas is).

Összességében tehát nem tartom egy kiemelkedően jó kötetnek, de ettől függetlenül megértem, miért tetszik a fiataloknak, és ha az identitás kérdés kicsit fontosabbá lenne formálva, sokkal fontosabb kötetnek tartanám.

Mottó: Baj, ha nyálas?


Film VS Könyv - John Green - Papírvárosok

2015 augusztus 3, hétfő

Viktor Pelevin - Ananászlé a szépséges hölgynek

2015 augusztus 1, szombat

Mottó: Groteszk conteo!

Hiába erőltetem a fejem, nem jut eszembe, kinél láttam ezt a könyvet - talán az egyetemen? -, aminek nagyon megragadó volt a borítója és a címe, ezért feltétlenül el akartam olvasni. Nem csalódtam!

A kötet öt elbeszélést tartalmaz. Ezt már előre tudtam, ahogy olvastam a fülszöveget molyon, de hiába néztem a tartalomjegyzéket, csak nem akart kijönni, hol kezdődik-végződik az öt elbeszélés, az alapján lehetne hat vagy nyolc... vagy kettő... Pelevin tehát már rögtön az elején összezavar: ne az motiváljon, hogy hol a vége egy történetnek - OLVASS!

Úgy általánosságban is jellemző volt a kötetre, hogy borzasztóan széthúz a nyelvezete: egyszer nagyon magasröptű, máskor lealacsonyítóan szleng. Tele van popkulturális utalással, ahogyan a fülszöveg is ígéri: ízig-vérig mai kötet. A popkulton túl sok benne az annyira konkrét politikai utalás, amivel nem mindig voltam képben. Általánosságban azért igen, de olykor nem. Ennek ellenére magával sodort a történet. Egy pontot túl elengedtem azt a görcsöt, hogy minden szót kiolvassak, megértsek, egyszerűen összeállt a történet minden alkalommal (szinte).

Remek humorral fűszerezte a kötetet, rég volt már, hogy hangosan nevettem egy könyvön - ezen pedig nem is egyszer. Borzasztóan groteszk helyzetei az esetek 99%-ban nem elborzasztóak, inkább húsbavágóan őszintének tűnnek - annak ellenére, hogy képtelen szituációkról van szó. Nem mások ezek: őrült összeesküvéselméletek (conteók), amiket egy intelligens nyelvhasználatba burkoltak. Ez ismét elgondolkodtat: ha egy ilyen okos ember ezt állítja - talán igaza lehet...

Röviden az egyes elbeszélésekről. Akadhat benne spoilerAz első után hosszú ideig zúgott a fejem, mintha én is egy szeánsz résztvevője lettem volna. Érdekes új nézőpont volt ez a világra, a háttérre - ez a leginkább conteo-szöveg. Ki Isten? Ki az ördög? Lehet-e egyik szerepből a másikba zuhanni/repülni? Ezek nem új felvetések, mégis egészen egyedi módon közelít hozzájuk. Ami pedig különösen tetszett, hogy két abszolút mellékesnek tűnő kérdés is eszembe jutott olvasás közben, és pont akkor azonnal megválaszolta. Ezek közül az egyik az volt, hogy ha ennyire sós vízben ázott a főszereplő, akkor vajon borotválkozott-e, és ha igen, hogy nem csípte halálra? Erre leírja, hogy már hosszú volt a szakálla, hiszen a sós víz miatt nem borotválkozhatott... Ez azért lássuk be, elég indokolatlan kérdés, ijesztő, hogy azonnal választ kaptam rá...

A második volt politikaitörténetileg számomra a legkuszább - ez az én tájékozatlanságomból fakadt azt hiszem. Viszont ennek a humora volt a legjobb, ezen rengeteget nevettem. Ez volt az az elbeszélés, ami két részből állt - két szemszögből olvashattuk ugyanazt a jelenséget. Azonban kitűnően oldotta meg a szerző: nem ugyanazt a jelenséget, illetve időszakot mutatta meg mindkét szemszögből - ami halálosan unalmas megoldás véleményem szerint -, hanem hosszan kifejtette az elsőt, aztán röviden bemutatta a másikat az első eseményeinek lezajlása után. Így állt össze kerek egésszé a történet.

A harmadik filozófiája volt a legletisztultabb - amit azért a végére persze össze kellett kuszálni. Ennek az utalásai, áthallásai voltak a legtisztábbak - ő maga is írja, mottóba emeli Platón barlanghasonlatát, de nem egyszer juthat eszünkbe gyermekkorunk egyik (anti)hőse Pán Péter: a fiú, aki elhagyta az árnyékát, és nem akart megöregedni. Ebben az elbeszélésben az árnyék naponta megöregszik, meghal. De a kifordított Platón-értelmezés is borzasztóan izgalmas volt. A történet végét itt hagyta leginkább nyitva - képzelet vagy megvilágosodás?

A negyedi a legbetegebb, leggroteszkebb történet a maga nagyon-nagyon-nagyon-nagyon rossz szóvicceivel, és kicsavart csattanójával. Külön zseniális, amivel én még nem találkoztam: a történet utánra is hagy meglepetést. Arisztotelész, az egyik szereplő neve végig ott zeng az ember fejében, mégis a másik szereplő nevét értelmezi, elemzi a harmadik szereplőn keresztül az elbeszélő. A történet után azonban, a fordulat után jövünk rá: Arisztotelész neve is mennyire groteszk hatású. Ennek a témája is mégis hihetetlenül banális: mi a rossz?

Az ötödik nekem lerontotta a kötetet. Az annyira borzasztóan elvont volt, hogy egyszerűen belezavarodtam. A filozófiája ennek is "témába vág": hogyan születtünk? De mégis valahogy túl kusza volt, túl összetett, nem tudtam követni. Ennek a megjelenítése inkább kellemetlen volt, mint groteszk vagy perverz. Egyszerűen zavarba jöttem tőle, nem tudtam mit kezdeni vele. Ez lehet, szándékos volt az író részéről, mindenesetre én nem szeretek így érezni olvasás közben - úgyhogy annak ellenére, amint azt olvashatjátok is, hogy borzasztóan tetszett a kötet, rossz szájízzel ért véget számomra.

Mottó: Groteszk conteo!


#27 Harry Potter TAG videó

2015 július 28, kedd

J.M. Coetzee - Jézus gyermekkora

2015 július 28, kedd

Mottó: Hm...

Előre hangsúlyoznám: direkt nem bonyolódtam most komolyabb értelmezésbe. Nyár van, szeretném kiélvezni, hogy pusztán élvezetből olvasok, s hacsak nem muszáj, nem bonyolódom részletes elemzése.

Pár hónapja a kedvenc könyvturkálómban jártam, ahol megláttam ezt a könyvet. Egyetlen példány volt belőle, teljesen új, 2000 forintért. Nem volt nálam akkor pénz, ezért elmentem azzal, hogy majd pár nap múlva visszamegyek érte, de addigra már elvitték az orrom elől. (Ennél csak az volt kellemetlenebb, amikor pár hete az egyetemi könyvtárban gyűjtöttem be a nyári olvasnivalókat, utolsónak hagyva a két emelettel lejjebb lévő Emlékek őrét, és ahogy sétálom körbe-körbe a polcot, ahol lennie kéne szúrom ki, hogy a velem együtt nézelődő lány lóbálja a kezében...) Coetzee 2003-ban kapott irodalmi Nobel-díjat.

Tehát kiderítettem, hogy bent van a könyvtárban, már kerestem is egy-két hónapja, de nem találtam. Most újra nekifutottam, és kénytelen voltam segítséget kérni, mert valami nagyon fura helyre tették...

Na, a lényeg a lényeg, elkezdtem olvasni. Olvastatta magát. Az elején borzasztóan érdekelt, nagyon lekötött, aztán rövid idő múltán kezdtem türelmetlenkedni. Kicsivel kevesebb filozófia, kicsivel több cselekmény jobban megragadta volna a figyelmem.

Molyos értékelésemben is leírtam, hogy az egyik fő problémám a hiteltelenség volt. Egyrészt a párbeszédek: ha filozófiai vitát folytat két ember, nincs az a világ, amiben meghallgatják egymás részletes okfejtését, és arra szépen sorban, felépítetten válaszolnak. Ugyanígy az, ahogyan a nőre rátalálnak... A cselekményben egyszerűen minden hirtelen gyorsasággal jön össze, azért, hogy a filozófiai részt ki lehessen bontani. Ezt most abszolút átlagolvasóként mondom.

De szóljunk néhány szót a filozófiájáról: na, az... az működött. Az esetek nagy részében. Voltak fejfájós részek, ahol nagyon kellett koncentrálnom, de a végére rendesen összeállt a legtöbb dolog. Viszont voltak olyan részek is, ahol legszívesebben én magam szálltam volna vitába a szereplővel... Ez szerintem azért elég jó dolog... :D Nem tudom, ez szándékos volt-e...

Szóval összefoglalva szerintem érdemes adni egy esélyt ennek a könyvnek, mivel nem túl hosszú, jól van tördelve, abszolút olvasható, olvasmányos, kis alapfilozófiának teljesen jó. De ez volt az a helyzet, amikor még olvastam volna, amikor ezt az egészet így egy váznak, egy alapanyagnak éreztem, bőven belefért volna még 1-200 oldal.

Mottó: Hm...

 

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésem! :) Ha nem akarsz lemaradni a továbbiakról, akkor like-old a facebook oldalt és/vagy jelöld ismerősnek a blog facebook profilját! Iratkozz fel a YouTube-csatornámra.